Kitartó munkájával és elkötelezettségével Bíró Kornél bebizonyította, hogy marginálisnak tartott műfajokat is be lehet vezetni a köztudatba, és hogy hétköznap estékre is lehet koncerteket szervezni. A debreceni underground színtér motorjával, a BanZaj zajzenei sorozat szervezőjével beszélgettünk a Lyuhász Lyácint Bt-ről, a Laibachról, Jancsó Miklósról, Dan Aykroydról, Lee Ranaldo debreceni koncertjéről és még rengeteg dologról.

Mi az az első konkrét élményed, emléked, amihez ennek az egésznek az elejét kötni tudod?

Mindenképpen az, amikor 1986-ban, 10 évesen megkaptam az első gitáromat. Akkor még nem tudtam, merre akarok elindulni a zenében. A Beatrice volt az első zenekar, ami igazán megtetszett  a 80-as évek második felében, és annak már tudatosan kezdtem el keresni a dolgait. Aztán ezen a vonalon még az Auróra volt 1990 körül nagy hatással rám. Később, 1991 körül belefutottam a Clash-be és a Sex Pistolsba, a Ramones-ba és a Nirvanába. Szerintem ezek voltak a legerősebb hatások az életemben, amik elindítottak abban, hogy zenéljek. Főleg, mint szerintem generációm sok tagjának, nekem is a Nirvana egyszerű, erőszakos gitárriffjei voltak azok, amikhez úgy éreztem, hogy nem kell nagy kvalitásokkal rendelkezni, elég, ha ezt a magam módján élvezem. Persze, ez nem teljesen igaz, mint ahogy azóta ez kiderült, de akkor így tűnt. Így kezdtem el 93-94 körül a zenekarosdizást.

Melyik zenekarral?

Az nem ért meg koncerteket,csak egy baráti társaság volt. Suhanó Stoptáblák - erre a névre hallgattunk. Ezt nagyjából érettségiig csináltuk. Próbálgattunk, pár szám született, de koncertig nem jutottunk el soha. A Rocksuliba is jártam másfél-két évet, ott sok alkalmi formációban részt vettem. 1997-ben a Lyuhász Lyácint Bt. tagja lettem, és ez volt az első mélyvíz. A Sonic Youth révén addig is érdekelt a noise rock, de a Lyuhász Lyácint Bt-ben ennek a közepében találtam magam. 1997. április 12. volt, azt hiszem,  az első “Lyuhász” koncertem, az egykori Fí Klubban, a Bem téren, a Kisgazdapárt egykori székházában. Ez volt a “fotelfelgyújtós” ominózus koncert, egy legendásan nagy balhéba torkollott buli. Az volt az első koncertem velük, és azóta is a zenekar tagja vagyok. Addig csak próbatermekben elbújva a haverokkal gitározgattam, de azóta tekintem úgy, hogy tagja, résztvevője vagyok a debreceni zenei életnek.

Mit kaptál a Lyuhásztól?

Ú, nagyon sok mindent! A zenei nyitottság, számomra onnan ered. Ezen az ominózus ‘97-es koncerten úgy estem be a színpadra, hogy egy kicsit elkéstem, és a színpadon mutatkoztam be a zenekar énekesének, Burai Árpádnak. Ő csak megkérdezte Kondor Tamástól, hogy “Ez ki? Ez is hülye?” Mondta Kondor, hogy, “igen, persze”, - “Akkor jó!” - mondta Árpi. Be a dzsumbujba, a káoszba rögtön az elején! Ott megtanultam azt, hogy nincsenek gátak a színpadon. Azóta nagyon szeretem, ha nincs lefixálva, hogy pontosan mi történjen egy koncerten, történik, ahogy történik. Az improvizálás is mindenféleképpen ilyen - a Lyuhász nélkül azt sem mertem volna bevállalni zeneileg. Meg rengeteg élmény, elég, ha csak a Jancsó-filmekre gondolunk. Rengeteg koncert, például az első külföldi fellépésem is a Lyuhásszal kapcsolatos. A mai napig tagja vagyok, igaz, hogy már nagyon keveset koncertezünk, de szerintem a zenekar összes tagja elmondhatja, hogy egy fontos mérföldkő számára Doktor Kondor elmeklinikája. A Lyuhász Lyácint Bt. nekem is adott annyi magabiztosságot, hogy bele mertem vágni olyan projektekbe, mint a Százaségő. Ezt 2013-ben kezdtük el Kaszival, Rovarral meg Csányi Vityával a Koraiból. Kellett hozzá a Lyuhász iskolája. 

Az igaz, hogy a Lyuhász Lyácint Bt a Laibach előzenekara lehetett volna?

Igen! (nevet)

 …de csak Püspökladányig jutottatok el?

 Igen, ez tényleg megtörtént!

Ebben a műfajban létezik nagyobb elismerés a világon, minthogy a Laibach előtt játszhattatok volna?

Legfeljebb az, ha a a Laibach lenne a mi előzenekarunk! Ez valójában úgy történt, hogy egy szlovén srác itt tanult Debrecenben, megismerkedtem vele, és meséltem neki a Lyuhászról. Tulajdonképpen ez a fellépés nem egy Laibach koncert lett volna, hanem egy szlovén fesztivál az Adijo Poletje, ahol egy színpadon lehettünk volna a Laibach-hal. Talán közvetlenül előttük, talán nem, de kétségkívül jól hangzik. Menetben viszont lerobbant az autó és valóban csak Püspökladányig jutottunk el. De mikor már késő volt mindenhez, és elindultunk vissza hazafelé, akkor az öreg Barkas erőre kapott és hazáig száguldott. Nem baj, hogy így történt, ezt a sors akarhatta így.

A Lyuhász Lyácint Bt kezdeti ős-káosz imporvizációs elmeháborodása után én voltam az első hangszeres tag a zenekarban 97-ben. Utánam jött még Fazekas Árpi (Zseló) gitáron, Csatlós Pali samplerek, dobgép, stb. Elkezdtünk számokat írni és zenélni, fix dolgokat játszani. És akkoriban már nem is éreztük annyira a zenélést - a Lyuhász Lyácint Bt kezdett zenekarrá válni. Voltak megtanult dolgok, amiket jól el kell játszani.

Kezdtetek “elpopzenekarosodni”?

Igen, és nem is voltunk jók. Ennek a szakasznak a végén már nem is ment olyan meglepetésszerűen a zenélés. Ez a szlovéniai kaland ennek a szakasznak a vége felé történt. Az utolsó próbánk is a koncert előtti napon - a régi Kölcseyben próbáltunk - iszonyatosan szarul sikerült, és féltünk is, hogy fog sikerülni másnap a koncert. Lehet, hogy végül a sors akarta így, mert lehet, hogy borzalmas koncertet adtunk volna. Lehet, hogy nem. Elmúlt, ez van, így jártunk. Azóta sem hívtak meg minket erre a fesztiválra… És utána töröltük is ezt a koncepciót, hogy számokat játsszunk.

Én úgy tartom, hogy nekem három iskolám volt zenei tekintetben: egyik a Lyuhász - ez a legfontosabb. A másik, a Spatzen Jodler, amivel a jódli-punk hülyeségünket nyomtuk végig Magyarországon. Ez azért volt nagyon fontos, mert nagyon sok koncertünk volt, turnék egymás után. Akkoriban egy bizonyos szubkultúrában elég népszerűek voltunk, egyszer egy Hegyalja Fesztiválon körülbelül 1000 ember előtt játszottunk. Az egy nagyon jó koncert is volt. A Spatzenben dobgépre játszottunk megtanult dolgokat, és tényleg egymás hegyén-hátán voltak koncertek, úgyhogy ott megtanultam viszonylag pontosan játszani dobgépre. Akkoriban kezdtem el koncerteket szervezni. Először a Spatzenben vállaltam ezt magamra, és kezdtem belelátni, hogy mindez hogyan is működik.

Spatzen Jodler Sextett koncert hazai pályán, a Klinika Moziban:  

A harmadik iskola meg az Amundsen volt – a Nagy Tomi és Füri féle trió. Ebben a zenekarban meg azt a részét tanultam meg a basszusgitározásnak, hogy egy trió zenekarban igenis nincs “lagymatagolás”, hanem bivaly erőből kell a lehető legpontosabban játszani. Úgy gondolom, mind a három iskolámat a mai napig magamon viselem zenei értelemben.

És hogy indult a BOM? Vagy Bass-O-Matic? MIért is kellett nevet változtatnod?

A Bass-O-Matic név onnan ered, hogy 1976-ban, pont, amikor születtem, Dan Aykroydnak volt egy gegje. Aki az angol nyelvet ismeri, az tudja, hogy az „-omatic” végződés általában háztartási gépek nevében van benne. És a bass nem csak basszust jelent, hanem sügért is. Dan Aykroyd pedig erre csinált egy poént, hogy amikor bejött a sok automatikus háztartási eszköz, akkor ő kitalálta azt, hogy legyen egy BassOMatic is, és élő adásban ledarált egy sügért, tejjel felöntötte és megitta: Hmmm, Super BAssOMatic76! Ez egy matematikai képlet neve is egyébként, és William Orbit a kilencvenes években készített ezen a néven egy disco-szerű formációt. Azért is lecseréltem a nevet, mert sokan jöttek azzal, hogy „William Orbit is itt lesz a koncerten?”, és ez egy idő után már nem volt annyira vicces. Miközben ezt a nevet mindig annyira a magaménak éreztem, mert gépekkel és basszusgitárral zenélek, pont, ‘76, akkor születtem - minden klappol! Aztán mégis inkább BOM-ra rövidítettem.

A Lyuhász Lyácint Bt. 2014-re a koncertezéssel majdhogynem leállt. Ma már éves szinten csak  3-4 koncertünk van. A Százaségő formáció is akkor kezdett lelassulni, mert mindenkinek megvolt a saját zenekara. Már Pestre költözött abból a zenekarból mindenki, csak én maradtam itt, emiatt a próbák nehézkesek lettek. Így először csak poénból az egyik Zajkerten, a MODEM-ben kipróbáltam, hogy egyedül mit tudnék csinálni. Szerintem nagyon szar lett az első koncertem, viszont én élveztem. A kihívás nagyon tetszett, hogy dolgozni kell még rajta, hogy ez a produkció jó legyen. Ez 2014-ben volt. Akkor már nem volt Amundsen sem, részemről 2011-ben lett vége, és még abban az évben a zenekarnak is vége lett. A Spatzennel akkor volt egy tiszavirág-életű visszatérésünk 2010-ben. Akkor az Amundsen és a Spatzen egy időben működött. 2014-re a Százaségőnek is volt egy-két jó éve, koncertezgettünk azért itt-ott.

A BOM poénnak indult, de mára már ezt tartom a legkomolyabb zenei projektemnek. Ebben aztán tényleg nincs alku, ez tényleg az, amit én gondolok a zenéről, és semmiféle alkut nem kell kötnöm se zenésztárssal, se senkivel. Ez egy előny, de egyben hátrány is. NIncs kivel meginni egy sört a koncert után! Nagyon rossz érzés, hidd el! Ez hiányzik a legjobban (nevet).

Az összes zenei tevékenységed közül melyikre vagy a legbüszkébb? 

Mindegyikre a maga módján valamiért. Az adott pillanatban mindegyik kurva fontos volt, és jó volt, hogy megtörtént. Arra, hogy a Lyuhász Lyácint Bt-vel három Jancsó filmben játszhatunk, egy Hajdu Szabolcs filmben is szerepet kaptunk és még kisebb más filmekben - ezekre iszonyatosan büszke vagyok. Megyek itt a Piac utcán, és Miki bácsi jött szembe, mert éppen itt volt dolga Debrecenben, és megismert - ez olyan érzés, ami a Lyuhász nélkül nem lett volna meg. A Spatzenben arra voltam büszke, hogy az én szervezői munkámnak köszönhetően eljutottunk az országos ismertségig. Mai napig kapunk meghívásokat, pedig már 8 éve nem létezik a zenekar. Az Amundsenben arra voltam büszke, hogy Nagy Tomival zenélhettem, a fiatalkori ikonnal a Tomi Szomorúból. És persze Fürivel is, aki szintén kiváló zenész. 

A szervezés megint más, de az is ad sikerélményt. Már nem bírnám ki, ha nem csinálnám. Éppen a napokban egy kanadai srác oldalán beszélgettek rólam, hogy “Te, az a Kornél Debrecenben, milyen jó fej”... 8700 kilométerre innen. Ebbe csak úgy belebotlottam, de kurva jól esett. Hülye lennék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok ezekre büszke. Persze, hogy az vagyok! Sok külföldi is jön ide, szívesen jönnek. Egyre jobb a híre a koncerteknek. Ehhez persze az is kellett, hogy a MODEM beálljon a BanZaj mögé, bizonyos feltételeket biztosít, amiket nem nekem kell megteremteni. Nem tudnék ezek közül választani. MIndegyik fontos, de a legfontosabb számomra a mostani élethelyzetemben a BOM projekt és a BanZaj sorozat. Most ez a kettő az, ami kitölti az agyamat, amikor nem munkával vagy magánélettel foglalkozom. 

Hogy az úristenbe’ jutott eszedbe, hogy elkezdj egy olyan műfajban koncertsorozatot szervezni, aminek a rajongói annyira kevesen vannak ebben a városban, hogy szinte mindenki személyesen ismer mindenkit a közönségből?

Jószerével ez így van. Ugye, már mondtam, a Spatzennel kezdtem el a koncertszervezést. Volt bennem mindig is egy valahová tartozni akarás. A Spatzennél egyértelműen a ska-punk vonal volt az a vonal, amihez zeneileg közel álltunk. A Skafunderzzel sok közös koncertünk volt, vagy a Malacka és a Tahóval, és hasonló viccesebb, bulisabb zenekarokkal. Ezeknek a szervezőivel kapcsolatban voltam, de valahogy ebből a körből is kilógtam. Tartozni akartam közéjük, de igazán soha nem lettem “belsős”. Oké, haver vagy, meg minden, de egy kicsit mindig különálló maradtam.

A zajzenét mindig szerettem, de a 2000-es években még nem volt olyan nagy terepe az országban. A 90-es években volt egy nagy menet, amikor a Lyuhász is működött, de utána kevés előadó lett. Aztán hirtelen megint sokan elkezdték, vagy újrakezdték. Utána a Lyuhász Lyácint Bt is lassulni kezdett, elkezdődött a Százaségő, bekerültem a pesti zajzenei körökbe valamenyire. Amikor a BOM-ot kezdtem csinálni, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mi a francért erőltetem ezt a valahová tartozni akarást. Minek? A zajzenét szeretem, akkor csinálom a saját vonalamat. Nekem nem kell tartoznom senkihez. Debrecenben végképp úgysincs senki, aki ezzel foglalkozik, nem kell senkivel sem zenekarokat “leosztanunk”. 

A pestiekkel már elég jó kapcsolataim alakulgattak. Elkezdtem a magam feje után menni, és onnantól már rohadtul nem érdekelt, hogy erről kinek mi a véleménye. 2015 februárjában volt az első koncert, amit BanZaj névre kereszteltem. Akkor még nem volt tudatos, hogy ez egy sorozat lesz. 2015 decemberében volt a BanZaj #2, akkor már tudtam, hogy ezt sorozattá akarom fejleszteni. Ezt az azóta már nem létező Felezőben kezdtem el. Ott nagyon jófejek voltak Sanyiék, mert a bukták egy részét mindig átvállalták. Aztán volt egy koncert, amikor a zenészek eltévedtek, nem értek ide időben, de én már előre kifizettem nekik a szállást, a vacsorát. Akkor a fizetésemhez mérten egy elég nagyot buktam. Mondta is akkor Sanyi, hogy fejezzük itt be ezt a sorozatot, mert nulla ember miatt kinyitott, mindenki bukik a bulin. Ez 2016 nyarán történt, akkor én ezt be is fejeztem. Ám jött a szerencsés véletlen, hogy Kónya Ábel a MODEM vezetőségébe került. Leültem vele beszélni, és először csak egy alkalom, aztán két alkalom, utána azt mondta, havi egy alkalom.

Én úgy gondolom, hogy ezek elvetemült zenék ugyan, de de igazán minőségi koncertek is egyben, még ha zajzenének nevezik is. Például Temesvári Balázs vagy Sőrés Zsolt koncertjére gondolok. Az elején még alig volt 3-4 néző, amikor 20 volt, azt már el sem hittem. Most már a 20 az alap, és elkezdtek olyan 18-20 éves fiatalok is jönni, akiket egyébként az életben nem látnék. Van, akivel összebarátkoztam azóta, van akiről kiderült, hogy szintén zajzenél, már fel is lépett azóta, nézőből avanzsált fellépővé. Szerencsére a MODEM vezetősége is szívesen veszi, hogy ott rendezem meg az eseményeket, így ez egy gyümölcsöző kapcsolatnak tűnik.

A BanZajt felfoghatjuk egyfajta missziónak is, de igazából önzőbb vagyok én annál. Azokat a zenekarokat hívom el, akiket én rohadtul szeretnék látni, de a városban egyébként nem tudnám megnézni őket. Van bennem egy szubjektív szűrő, ami miatt már sértődött is meg zenekar, mert kerek-perec megmondtam, hogy elnézést kérek tőlük, de nem tetszik, amit csinálnak. Ez nem azt jelenti, hogy rossz, csak az én ízlésemnek nem felel meg, így ők nem léphetnek fel. Olyan is volt, aki nem volt rossz, de metallal kevert hardcore-t akartak játszani. Én nem értettem, hogy ők miért akarnak egy zajzenei sorozaton fellépni, ők meg nem értették, hogy én miért nem akarom felléptetni őket.

Most már kezd egy stáb is kialakulni, nem is teljesen egyedül csinálom a BanZajt, én már csak (csak?) szervezem, kitalálom a fellépőket, meg összehozok mindent. De a MODEM-en belül van egy három fős brigád: Szabó-Zsoldos Gábor, Zilahi Sanyi és Hutanu Emil, akik segítenek nekem. Hol tartunk már ahhoz képest, hogy négy és fél éve még saját zsebből fizettem a hülyeségemet? A közönség létszáma is egyre magasabb. 50-60 ember már kedden is van, jobb alkalmakkor 80-an is eljönnek, az évenként egyszer megrendezésre kerülő Zajkertre legutóbb 120-an jöttek el. Érdeklődés van, és kedvem van csinálni. Szóval ez egy pozitív fejlődési folyamat, reméljük, ez így folytatódik tovább.

Most milyen állapotban van a magyarországi zajzenei színtér? 

Nagyon jól állunk! Csak nincs benne pénz. Az útiköltséget is nehéz időnként kifizetni, de iszonyatosan jó formációk vannak. Fiatalok, vagy kevésbé fiatalok, akik most kezdték el, vagy az is lehet, hogy már csinálják 15 éve, csak most álltak ki a nyilvánosság elé. Ez a havi egy alkalom itt a MODEM-ben már nem elég. Háromszor annyi jelentkező van, mint amennyi lehetőséget tudunk biztosítani. Nem gondoltam volna, hogy ez így kiforrja magát.

És hogyan helyeznéd el a magyarországi zejzenei színtéren Debrecent?

Öt város van, ahol virágzik ma a zajzene. Budapest ebben is megkerülhetetlen. Ott van a legtöbb hely, bár érdekes módon a budapesti zenekarok szeretnek Debrecenben játszani, mert több néző van itt, mint ott. De ott több a rendezvény, tehát összességében mégis több ember érdeklődik. Pécsen is akadnak, bár nem feltétlenül ez a jellemző és Szeged még az a város, ami klasszikusan nyitott ezekre a zenékre. Ott viszont nagyon nehéz fellépni. Nekem még nem sikerült, pedig vannak kapcsolataim. Miskolc dübbent be újra. Miskolcon van egy Tinta nevű hely. Játszottam már néhány helyen Európában, és most azt mondom, hogy a Tintánál jelenleg a világon nincs jobb hely. Odáig vagyok azért a helyért. Minden külföldi fellépőt ajánlok oda, cserélgetjük a zenekarokat. Nagyon jó fej, barátságos a tulaj, és lényegében egy nagy szoba az egész klub. Szívem csücske a hely! És Debrecen az ötödik város, ahol van zajzenei élet.  

Érdekes egyébként, hogy a Dunántúlon csak Pécsett van időnként egy-egy esemény. Valamiért keleten ez jobban működik. De ez Európára is jellemző: Szlovéniában nagyon szeretik, Romániában is megy, Ausztriában már csak elvétve, ott inkább csak Bécsben és néhány nagyobb városban erős ez a műfaj. Németországban is az ország keleti fele: Lipcse, Drezda, Berlin a leginkább. 

Rajtad kívül ki foglalkozik még zenészként ezzel a műfajjal Debrecenben?

Kondor Tamás. Ezt az egészet ő kezdte el a városban, ő ebben abszolút megkerülhetetlen. Ha ő akkor engem nem vezet be ebbe a világba, most én sem foglalkoznék ezzel. Ott van még Windisch Márk Eoforwine néven futó projektje és a Floppy Kick kiadója, ahol floppy lemezeken ad ki zajzenéket. A többiek meg elmentek innek: Ott volt Kaszi és Zsike párosa a Flexible Juice, ők már Pesten élnek. Kisszántó is zajongott a lemezekkel időnként - ő is Pesten él. Zseló a Lyuhászból alkalmanként csinál egy formációt, de ami otthon megszületik, az otthon is marad jószerével. Nagyjából ennyien vagyunk … illetve ott van még Kovács Kinga a Hans nevű formációból. Ő az a lány, aki a BanZaj közönségéből lett fellépő. A zenekara már szintén Budapestre költözött, és már ő is pakolja a bőröndjeit... Sajnos Debrecen ilyen téren elveszti a figuráit. Lehet, hogy a fiatalok között van valaki, aki érdeklődik, és otthon nyomogatja a hangszereit, akár a BAnZaj hatására, csak én nem tudok róla. Így legyen. De legtöbben leléptek innen.  

És Téged mi tart még itt?

Szerintem a lustaság (nevet). A mostani civil munkám mellett bevallom, most van szabadidőm. Ez nekem megéri azt, hogy kevesebbet keressek, mint Pesten ugyanezért a munkáért. A belvárosban lakom, a belvárosban dolgozom, a belvárosban van a próbatermem. Napközben bármit el tudok intézni úgy, hogy a munkámat is elvégzem. Ez sokat jelent nekem. Ott van a MODEM, ami támogat a koncertszervezésben. Azért azt nem hiszem, hogy Pesten kapnék egy ilyen lehetőséget.

Itt sem “kaptad”. Meg kellett érte dolgoznod.

Igen, de most kezdjem megint elölről?

Elégedett vagy?

Nem, sosem vagyok az. De azt sem mondom, hogy rossz nekem. Ha elköltöznék, nem Pestre mennék. Én Berlin- vagy Bécs-őrült vagyok. Ha valahová mozdulnék, akkor ez a két város jöhet szóba. Egyébként nem érzem magam itt rosszul. Szeretek ilyen outsider gyerek lenni, mert mostmár nagyon outsiderben kezdem tolni. De, ha valaki azt mondaná, hogy holnap induljunk, akkor nem ellenkeznék, de egy teljesen új életet elkezdeni felépíteni… sose késő, oké, de nem biztos, hogy akarnám. 

Hogyan látod a város zenei életét?

Nekem erről elég szélsőséges véleményem van, ami már sok embert meg is sértett. Nekem csak részben tetszik. Az underground teljesen átalakul, városunkban csak nyomokban felfedezhető. Mostanában a legtöbb klub meghívja ugyanazokat a zenekarokat az underground mainstreamjéből vagy a mainstream undergroundjából. Nem rosszak ezek a zenekarok, csak nekem nem ez az underground. Ők azért már bőven fenn vannak a magaslatokban. Nekem ez egy picit unalmas, hogy mindig ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanazok a zenekarok jönnek. Ha valaki bekerül a kalapba, akkor jöhet, de kísérletezés nincs.

A HNO3 volt nekem az utolsó dobás a városban, amire azt mondom, hogy igen, valami születik.

És az egésznek a pikantériája, hogy nem is debreceniek, hanem egy nánási és egy dorogi srác csinálták meg a város történetének, ameddig én visszaemlékszem, a legkirályabb helyét. Extratoleráns és éppen ezért iszonyat jófej emberek gyűjtőhelye volt, mindenkit érdekelt minden. Egyszeri volt és megismételhetetlen.

Jártam ugyan a vége felé Dreherbe a 90-es években, akik benne voltak korábban is, azt mondják, hogy az volt hasonló. Lehet. Akkor is húsz év telt el a kettő között. Basszus! Most megint várjak húsz évet? Legyek hatvan éves mire nyílik egy újabb HNO3?

Ma már sokkal jobb a klubok infrastruktúrája. A 90-es években egy mikrofonállvány hiánya is gondot okozott, ma már nincs ilyen probléma. Ott a Roncsbár vagy a Víztorony, tök jól szólnak, koncertre abszolút alkalmas helyek. Ezek profi helyek már, de ez a profizmus öli meg az undergroundot, hisz a beruházásnak meg kell térülnie. Éppen ezért tetszett a HNO3! Ha kellett egy kábel, akkor Sziszák Imi bement érte a szobájába, mert ott is lakott – ez volt a feelingje annak a helynek. És ez nincs meg máshol. De ezt nyilván én sem tudom visszaadni a BAnZajjal, mert a MODEM sem egy underground hely. Már sokszor gondolkoztam rajta én is, hogy vannak koncertek, amiket oda teremtettek, de amikor jött egy kicsit punkosabb, noie-osabb banda, akkor én is úgy éreztem, hogy rendben van, hogy ezt én szerveztem, de ezt a bulit egy kis kocsmában jobban élvezném én is. Tudom, hogy a határmezsgyén mozgok. Az más kérdés, hogy a zene az underground, mert a legtöbb fellépőt, aki nálam fellép, valószínűleg soha többet nem fogod látni. Például az a kanadai zenekar, aki legutóbb itt volt, nem biztos, hogy jövőre újra megteszi azt  8700 kilométeres utat. Főleg úgy, hogy elég komoly buktával zárták a turnét.

Ami még szerintem probléma, hogy a környező városokkal nincs meg a közös klubélet, a kapcsolattartás. Az is lehet, hogy megvan, csak én nem veszem észre. Itt van mellettünk Nagyvárad 80 kilométerre, Miskolc 100-ra és nincsenek meg a csereberék. Ezt én borzasztó nagy hiánynak látom. Mindenki Budapestről jön.

Például a Flexible Juice – akik egyébként nagyon jó barátaim – Debrecenben éltek, megvolt a maguk kis közönsége, de Pesten nem rúgtak labdába. Épphogy volt egy pár koncertjük, semmilyen cikk nem jelent meg róluk soha. Elköltöztek Pestre, máris “pesti zenekar” lettek. Abban a pillanatban: Recorder cikk, Stenk cikk, stb. Ennyin múlt.

És most nagyobb a közönségük, több a koncertjük. Ennek persze én szívből örülök, hisz nagyon jó barátaim, de ebben a hülye országban ez ennyin múlik. Ezen próbálok változtatni azzal, hogy inkább vidéki városokból vagy szomszéd országokból hívok zenekarokat.

Hol látod magad ezen a színtéren, mondjuk 5 év múlva?

Szeretném, ha a BanZajból többet tudnék csinálni, mint havi egyet. Ráadásul én ezt annak idején úgy terveztem, hogy ez egy utazó cirkusz legyen, és a város különböző klubjaiban lennének bulik. Egy már volt a Víztoronyban 2016-ban, egy az Inkognítóban, vagy a Zh Galériában az Egri Borozó alatt, a Felezőben több is, ugyebár, és egy a Lillában. Ezt szeretném folytatni, és minél több helyszínt bevonni, de az infrastruktúra nem mindenhol megfelelő, hangosítást kellene bérelni, az megint pénzkérdés, és nem szeretném újra a saját zsebemből finanszírozni. Az úgy már nem poén. A BOMmal szeretnék több európai koncertet adni. Erre van is realitás, főleg Kelet-Németországban, Ausztriában. Szeretnék még jó lemezeket csinálni és új hangzásokat kitalálni. Bár a Sonic Youth már elég magasra tette a lécet ezzel kapcsolatban. Őket felülmúlni nem lehet és nem is kell. De ami nagy álmom, az az, hogy a tagokkal együtt zenélhessek, vagy legalább előttük.

A BanZajjal pedig szeretnék egyszer egy igazi világsztárt elhozni Debrecenbe, akár valamelyik volt Sonic Youth tagot. Lee Ranaldot szeretném leginkább meghívni, de ha csak Thurston Moore vagy Kim Gordon érne rá, az sem lenne baj. És az benne a vicc, hogy ez amennyire irreálisnak hangzik, éppen annyira nem az. Persze ezt majd a jövő megválaszolja.

Interjú: Szerepi András

Fotók: Vékony Dorottya, Reszegi László, Kiss Andrea