Folytatódik a PusztaHang Sessions, hamarosan a Decolonize Your Mind Society minifellépéséről készült felvételeket is megosztjuk veletek. A hazai könnyűzenei életben minimalizmusa, a nem európai kultúrák zenéiből származó inspirációi és tiszta, nem-temperált hangolásai miatt is egyedülállónak számító zenekar első debreceni látogatása a koncertszezon előttre esett, az eredetileg hattagú felállásból négyen játszottak a DESz24 akkor még zárt kapui mögött. A felvételek után a szomszédos étterem teraszán beszélgettünk a srácokkal, Hock Ernővel (basszusgitár), Pozsár Mátéval (billentyű), Porteleki Áronnal (dob) és a zenekarvezető Szabó Bálinttal (gitár). 

A nyugati zenében megszokottnak nem nevezhető hangolásokban szólaltatjátok meg a hangszereiteket. Mikor először találkoztam a debütáló, A Courteous Invitation To An Uninhabited Anabatic Prism című lemezetekkel, ezért is kezdtem el a világzene felől értelmezni a rajta szereplő dalokat, és az volt a benyomásom, hogy ti mintha nem kifejezetten népi hangszerekkel és/vagy népzenei elemkészlettel, hanem a hangolásokkal alakítanátok ki egy sajátos viszonyt a különböző kultúrák zenéjéhez. Egyetértetek ezzel a megállapítással?

Pozsár Máté: Én személy szerint nem. Azért, mert szerintem azok a hangolások, amelyekben mi játszunk, a világzenéhez képest egészen, sőt eredendően más zenei kifejezést szolgálnak. De talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy más beállítottságú emberek más kifejezésmódjához adnak elemkészletet. Egyébként a hangolás is csak egy elem, amely a mi zenei kulturáltságunk által teremtődött immanens szűrőn keresztül ugyan átad valamit ebből a másfajta kifejezésmódból, de mindez sokkal individuálisabb, minthogy direkt kapcsolat létesüljön egy adott nép vagy kultúra zenéje és a mi személyiségünk között.

Szerintem ez, mármint ami a hangszerek áthangolását illeti, számunkra inkább egyfajta nyitás, egy másfajta gondolkodásmód megteremtésének a lehetőségfeltétele még akkor is, ha helyenként egészen egzaktan utalunk egy-egy nép zenéjére.

A nem-temperált és/vagy a tiszta hangolások egy másik alapállást kínálnak föl a fülnek, vagyis ebben az értelemben ez nem filozófia, hiszen mindaz, amiről beszélek, leírható a zenélés aktusa felől, gyakorlati szempontok alapján. Például nem tudunk támaszkodni játék közben az izommemóriánkra, hiszen az áthangolt hangszereken nem használhatók azok az újrendek és fogások, amelyeket korábban elsajátítottunk. Nyilván Bálintnak sokkal közelebbi a viszonya ezzel, hiszen ő beleássa magát azoknak a zenéknek a hátterébe, amelyekből ugyan mi is inspirálódunk, de mi nem foglalkoztunk az összetettségükkel éveken keresztül. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy azt, amit csinálunk, nem tekintem autentikusnak, és ezt szerintem különösen fontos leszögezni, ha már a világzene szóba került.

Porteleki Áron: A világzene kifejezést egyébként is csak egy rövid ideig lehetett a szó legszorosabb értelmében használni. Kezdetben az idegen kultúrák nagyvilággal való megismertetésének célkitűzése szerint határozták meg ezt a fogalmat, de ahogyan ezek a törekvések végbementek, az gyorsan nyilvánvalóvá tette, hogy itt valami egészen másról is szó van. Nagyon érzékeny ez a téma, hiszen a világzene indusztriális kizsákmányolásként is érthető, legalábbis ami a zeneipari hátterét, a financiális összefüggéseit illeti. Amit mi csinálunk pedig, az a gondolatiság, amit képviselünk, az pont ennek ellenébe megy.

Hock Ernő: Egyezik a véleményem Máté és Áron elképzeléseivel, ugyanakkor felmerült bennem a kérdés, hogy miért ne nevezhetnénk azt, amit csinálunk, mégis világzenének. Mert bár a világzene valóban elhasznált és terhelt fogalom, de miért ne lehetne újraértelmezni? Miért ne lehetne létrehozni egy új, egy másfajta világzenét? Nem mondom, hogy mi ezt csináljuk, de az elv, ha a kolonizáló logikát lehántjuk róla, a világzene kezdeteikor is ugyanaz volt – a rendelkezésünkre álló elemekből létrehozni valami újat. A világzenét is nyugati emberek alkották meg, és mi magunk is nyugati emberek vagyunk. Ha a hangolásokkal nem foglalkoznánk, akkor egy teljesen populáris zenei világgal bíró formáció lennénk. Csak a szándékunk más.

Szabó Bálint: Igen, amit mi csinálunk, az a szándékaink szerint valóban nem világzene. Én inkább úgy szoktam gondolni rá, mint egyfajta individuális kísérletre.

Ha megnézzük, hogy hogyan pozícionálják a lokális zenéket például a fesztiválszínpadokon, akkor azt fogjuk látni, hogy az európai fülre optimalizált hangszereléssel és temperált hangolással lépnek ki a zenészek a nyilvánosságba. Mert így tudnak sikereket elérni.

A mimézis fogalma itt a fontos – minél jobban követi az adott formáció a nyugati zenében megszokott mintákat, annál könnyebb hallgatni azt a nyugati emberek számára. Amikor életre hívtam ezt a zenekart, akkor az volt a célom, hogy könnyen fogyasztható zenét csináljunk, miközben európai zenébe csomagolva mutatjuk fel a hangolásokban rejlő diverzitást. 

Miben más ez a megoldás? Hogy a hangolást csomagoljátok európai zenébe?

M.: Szerintem ez azért izgalmas, mert ha más hangolásokban játszol, akkor nagyon egyszerű dolgokhoz kell visszanyúlnod. Sokkal elemibb szintű eszköztárral kezdünk el dolgozni, amikor zenélünk. Ebben lényegében semmi misztikus dolog nincsen, de nagyon izgalmas, hogy visszanyúlunk például a poliritmiához, hogy négy hangból álló dallamokból próbálunk felépíteni egy öt hangú skálát stb. A komplexebb összhangzattani rendszerekben való gondolkodás során hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az egyszerűség nem feltétlenül jelenti az eredetiség csorbulását.

A nevetekből kiindulva, valamint azok alapján, amit elmondtatok, a nyugati zenében központinak mondható hangszerek áthangolása is értelmezhető dekolonizáló gesztusként.

B.: A legjobb lenne, ha teljesen új hangszereket építenénk, de nyilván mindegyikőnknek megvannak a saját hangszerei, amelyeken játszani tanultunk, és ezt tekintjük kiindulási pontnak. Gitáron egyébként ez, amiről korábban beszéltünk, az egyszerűsége ellenére nagyon nehéz, hiszen olyan, mintha például Máté egy másfajta billentyűkiosztást kapna. Nem öt fekete billentyű van egy oktávon belül, hanem mondjuk hét. Más tehát az eszköztár, és az ebből való építkezés már eleve dekolonizáló hozzáállást kíván. 

E.: A nehézség abban rejlik, hogy 20-30 éve játszol egy kvázi európai hangszeren, de az áthangolás után nagyon egyszerű dolgokat sem tudsz elsőre megszólaltatni. Vagyis egy kicsit mindig újra kell tanulni gitározni, és ez személy szerint engem állandóan a hangszeremhez, illetve a zenéhez való viszonyom újragondolására is késztet.

Jól érzem, hogy a nyugati kultúra mibenléte számotokra nemcsak zeneileg, hanem magánemberként is fontos?

B.: Igen, ezt mindannyiunk nevében kijelenthetem.

Ha a világzene felfogható a nyugati ember percepciójaként a „Másik”-ról, akkor például az elnyomott vagy az eltűnőben lévő kultúrák zenei hagyományából való válogatás is értelmezhető kulturális kisajátításként. Véleményetek szerint hogyan lehet, el lehet-e kerülni ezt a kisajátítást?

E.: Szerintem leginkább úgy, hogy megpróbálsz valami egyedit létrehozni. Ebben az értelemben persze az első lépés a legnehezebb, és könnyen lehet, hogy az első lépésnél tovább nem jutsz soha az életedben – nem az eredetiségre való törekvés kényszerességére gondolok ezzel, hanem inkább arra, hogy megpróbálsz leválni azokról a hatalmi struktúrákról, amelyeknek bizonyos értelemben része a zene is. Nem bántani, nem kisajátítani. Elkerülni, hogy kárt okozzunk a munkánkkal.

Á.: Annyival egészíteném ki az Ernő által elmondottakat, hogy szerintem tudatosítani kell magunkban minél pontosabban azt a szándékot, amellyel egy-egy olyan összetett kulturális kontextusokban elhelyezhető dolog felé közelítünk, mint például a zene. Ha nem arra akarjuk fordítani az így megszerzett tudást, hogy abból mi mások kárán profitáljunk, akkor is nagyon vékony etikai határon mozgunk, de itt már el lehet kezdeni kellő körültekintéssel a munkát. Nem vagyok annak a híve, hogy nem lehet feldolgozásokat csinálni, azt viszont vallom, hogy viselni kell a következményeit például spirituális értelemben. Mondom ezt úgy, hogy például a mi munkánkkal szemben is meg lehet fogalmazni a kisajátítás felőli bírálatokat. 

B.: Azt hiszem, ha transzparensen végezzük a munkánkat, akkor jobb esélyekkel kerülhetjük el a kisajátítást. Mindenki előtt vállaljuk a céljainkat, és nyitottak vagyunk arra, hogy megvitassuk, vagy ha szükséges, akkor felülvizsgáljuk, újragondoljuk őket. Párbeszédképesek vagyunk, hiszen ez is hozzátartozik a zenei, tágabban értve pedig a kulturális értelemben vett sokféleséggel kapcsolatos viszonyunkhoz. Kaptunk kritikát például a klipjeinkben is látható maszkokkal kapcsolatban, amelyeket a lemezbemutató koncertre készítettek a számunkra (ezt a terveink szerint szeptemberben fogjuk megtartani a Trafóban), hogy a kortárs képzőművészet tendenciái felől nézve ezáltal pont az ellenkezőjét tesszük annak, amire egyébként a céljaink szerint törekszünk. Ezzel nem feltétlenül értek egyet, de azóta is rengeteget gondolkodom rajta, és még az is elképzelhető, hogy a jövőben félretesszük a maszkokat. 

M.: Szerintem a kolonizáció olyan, mint egy családi minta, amelyet a gyerekek szinte magától értetődően vesznek át. A történelem is arról tanúskodik, hogy a keresztény kultúra és az angolszász tudományos gondolkodás kettőse révén az invázió gyakorlatilag a vérünkben van. Ezt a világhoz fűződő kártékony, erőszakos viszonyt mindenekelőtt fel kell ismerni magunkban, látnunk kell a jeleit a saját életünkben. Nyilvánvaló, hogy ez még nem jelenti azt, hogy máris egy másik alapállást vettünk fel, de mindenképpen egy olyan önismereti törekvésről van szó, amely a későbbiekben cselekvőképessé is tehet minket. A zenekar szempontjából úgy is fogalmazhatnék, hogy terápiára járunk egymáshoz.

A zenélés révén igyekszünk feldolgozni azt az abúzust, amit elkövetett ellenünk a saját civilizációnk.

De megint hangsúlyozom, ez egy individuális dolog, a zenekarnak nem véletlenül lett az a neve, ami – magadat, a saját elmédet kell dekolonizálni.

B.: Sokan a zenekar nevébe foglalt első szóra helyezik a hangsúlyt, pedig a mind és a society is ugyanolyan fontos kifejezések. Sőt! A decolonize szó mára jelentősen átpolitizálódott, de amit most mi ebben az interjúban megfogalmaztunk, azok nem politikai összefüggések. Mindennek sokkal inkább egzisztenciális szempontból van jelentősége, a lét lehető legteljesebb átélése az, ami mozgat bennünket, bár ehhez elkerülhetetlenek az önmagunkkal szembeni dekolonizáló gesztusok. Talán ebből is látszik, hogy ez inkább pszichológia, már ami az önismeretet illeti. A lényeg – vedd észre, hogy minden te vagy! Bárhová is mész a világban, amit a környezetedből megfigyelhetsz, az csakis a saját percepciódhoz vezethet el, a „Másik”-kal való találkozás a saját magadhoz való hozzáférésre ad újabb és újabb lehetőségeket és alternatívákat. A kolonizáló logika éppen azt jelenti, hogy nem számolsz ezzel a ténnyel. 

Az első lemezetek nagyon markáns jegyekkel bíró vállalkozás, éppen ezért is merül fel a kérdés, hogy hogyan lehet ezt árnyalni, továbbvinni. Hogyan tovább?

B.: Az úgynevezett piszkos hangolások az érdekesek most a számunkra, amelyek leginkább a népzenére jellemzők. Ezek nem írhatók le matematikai pontossággal úgy, mint például a temperált vagy a tiszta hangolások, mert nagyobb teret adnak az érzetből való játéknak. A ma eljátszott két szám az első, de nem végleges kísérletei ennek. Nem mondok meglepőt azzal, hogy a hangolás ellenére ezek is inkább nyugati zenének hallatszanak, de fontosnak érzem leszögezni: nem az a cél, hogy népzenét játszunk. Mi magunk is nyugati emberek vagyunk, és dolgozunk rajta, hogy tudatosítsuk mindazt, amit ez jelent.

Az interjút készítette: Juhász Tibor